111.

Csodálatos látni az én pici lányom csillogó szemeit, amikor végigsétálunk a gyönyörűen kivilágított főutcán, amikor megpillantja a szépen felöltöztetett hatalmas fenyőfát a város közepén, amikor előkerülnek a szekrény mélyéről a karácsonyi dekorációk. Talán ez lesz az első olyan karácsony az ő életében, amikor már érzi, hogy valami más történik, mint a szürke hétköznapokon, most is tudja, hogy valami készülődik.
Készülődünk mi is. Együtt készítettünk szegfűszeges narancsot, együtt illatoltuk meg először, amikor elkészült, majd együtt akaszottuk fel a helyére. Együtt fújtunk hóemberkét, angyalkát az ablakokra, együtt terítettük le az asztalt az ünnepi terítővel.
Az már más kérdés, hogy ő egyedül fogja a terítőbe kapaszkodva az adventi koszorút darabjaira cincálni (merügye tökizgi az egész) és egyedül fogja a karácsonyfát felborítani (ha ki nem kötnénk), de talán, ha igyekszem minden pillanatban rá figyelni (ami lássuk be, muszáj), akkor ezek elkerülhetőek lesznek.
Szeretném, hogy ez a karácsony boldogságos lenne mindannyiónknak, attól függetlenül, hogy sajnos ismét egyel kevesebben álljuk körül majd szenteste a fát, mint tavaly.

„Hó szitál és Karácsony jön. Az utcán hömpölyög a nép özön és szinte árad, kicsattan a mosoly, a vágy és csupa öröm minden mozdulat, minden szó, hisz Karácsony jön és hull a hó!”