2.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem golyóztam még be idáig. Kicsit beszűkült körülöttem a világ, nem mozdulok ki túl gyakran (igaz ez remélem tavasztól megváltozik, ha jön a jó idő), a barátok elkoptak (kivéve az igazán fontosakat, ők mindig mellettem vannak).

Furcsa, úgy érzem, hogy mióta anya vagyok a nagyvilág tojik a fejemre. Nem kíváncsiak rám, ránk, elfelejtik a névnapokat, szülinapokat, kicsit olyan, mintha megszüntem/tünk volna létezni. Pedig épp egy olyan dolgot csinálok, ami szerintem a világ leggyönyörűbb hivatása, az anyaság. Agyacsakám pörög. Igyekszem mindent és mindenkit észben tartani, kinek mikor van valami ünnepe és igyekszem nem elfelejteni, hogy azon a napon tudtukra adjam, hogy gondolok rájuk. Hacsak egy puszi, sms, email erejéig, vagy csak egy apró (L) és (K) jel erejéig, de akkor is.

Szeretek szeretni. Mindenkit, akitől energiát kapok. Nem kérek sokat, csak egy apró jelet, mosolyt, hogy viszont szeretnek és máris madarat lehet velem fogatni.

Mióta Babó megszületett sokminden történt velünk, de főleg vele. Minden nap tartogat valami apró csodát, amit fantasztikus megélni, végignézni.

De nem csak az itthoni világ kell nekem, kell az információ, kell a verbális és nonverbális kommunikáció, mert félek, hogy két év múlva már nem fogok tudni bővített mondatokban beszélni, félek, hogy elfelejtek kommunikálni.

Megpróbálok majd ide normális bejegyzéseket tenni. Már amennyire tudok, igaz a kiscsaj napközben szinte szusszanásnyi szabadidőt sem hagy. Ő a főnök, nincs mese. :)