Szeptemberben kezdtük a beszokást, igaz még nem hivatalosan. Akkor csak délelőttönként jártunk 1-2 órára, de azt legalább 10 alkalommal. Ennyi idő alatt Annácskám megismerte az ovit, a gyerekeket is nagyjából, megszerette az óvónéniket és a dajkákat.
Úgy mentünk az első napon, hogy délben megyek érte. Reggel bevittem, és ott hagytam. Nem volt nyivákolás és sírás, hogy maradjak ott vele, szépen elfogadta, hogy megyek haza. Igaz, nem is húztuk hosszúra a búcsúzkodást. Bement a csoportszobába, miután összepusziltam, én pedig leléptem.
Délelőtt nagyon nem találtam itthon a helyem. Nagyon furcsa volt, hogy nem téblábol a lábam alatt, hogy nem kell figyelnem mit csinál. Szóval szokatlan volt. Közben a sírás kerülgetett, erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne pityeregjek a hiánya miatt. Tudtam, hogy ez neki kell, hogy közösségben, gyerekek között legyen végre.
Délben telefonáltam, hogy mi újság. A dajkával beszéltem, mondta, hogy Anna jól elvan, szerintük meg lehetne próbálni az ott alvást is így rögtön, az első napon. Belementem.
Hálistennek nem volt gond. Érdekes módon ott nem cirkuszol, ha enni vagy aludni kell. Szépen szót fogadott, és mindent úgy csinált, ahogy a többi gyerek. Nagyon büszke vagyok rá:)
Azóta is minden nap örömmel megyünk az oviba, alig várja, hogy átöltöztessem, rohan is játszani:) Az óvónénik nagyon jókat mondanak róla, amit eleinte el se hittem. Az én lányom szót fogad? Hihetetlen:)
Az már más kérdés, hogy délután, miután hazahoztam, alig lehet vele bírni itthon, de valahol ki kell engednie neki is a gőzt. :)
Íme az én ovis nagylányom:
Megpróbálom majd a lemaradást valahogy pótolni, benézek hamarosan minden kis pajtásunkhoz:)Ja és egy hét múlva szülinap:) Már készülődünk az ovis ünnepségre is:) Akkor lesznek majd ovis fényképek is.
